Kicsit nagyon elegem volt már azokból a horgászkirándulásokból, ahol a 30-40 centis jégpáncélt kellett átfúrnom, és az eredmények sem kárpótoltak a fáradságos munkámért. Ezért úgy döntöttem, hogy pár napig még a vizek környékére, sem megyek. Mivel elég nyughatatlan típus vagyok, és imádok a természetben kóborolni, ezért ha nem horgászom, akkor az erdõket-mezõket járom néhány vadász cimborámmal, vagy akár egyedül is. Ezúttal sem volt másképp.
A sors úgy hozta, hogy Pikó barátom meghívást kapott a parajdi vadászcsoporttól egy vaddisznóvadászatra, ahová én is elkísértem. Reggel 6 órakor indultunk Udvarhelyrõl, hogy idõben jelen legyünk a megbeszélt találkozón, ahol mindenkinek illett megjelenni, aki részt akart venni az aznapi vadászaton. Korondon csatlakoztunk István barátunkhoz, aki szintén meghívottként volt regisztrálva. Immár a hátra lévõ néhány kilométeres utat hármasban folytattuk.
Rövid autózás után megérkeztünk a találkahelyre, ahová hamarosan az összes vadász is befutott.
 Gyülekezik a társaság.
Miután mindenki jelen volt, rövid eligazítás következett, ahol bármilyen szokatlanul is hangzik, amikor valaki beszélt a többi némán hallgatta, és miután befejezte az illetõ a mondandóját, akkor szerre mindenki, elmondhatta a véleményét.
 Egy ember beszél, a többi figyel, ha politikusaink is így viselkednének, mennyivel jobb lenne a helyzet.
Az itt elhangzottak alapján, eredményes nap elé nézhettünk, ugyanis az elõzõleg lekerült erdõrészben több vaddisznó is beváltott, de onnan nem jöttek még ki, tehát valahol megfeküdtek az esti turkálás után. Majd közölték mindenkivel, hogy aznap a disznó mellett, még lõhetõ: a róka, vadmacska, farkas és a hiúz. A hiúz hallatán, felkaptam a fejem, talán alkalmam lesz életem elsõ hús-vér hiúzának a megpillantására, hisz melyik az a természetjáró ember, aki nem szeretne találkozni ezzel a rejtélyes vaddal. Nagyon óvatos és figyelmes állat lévén, jelenlétére a legtöbb esetben csak a hátrahagyott nyomai utalnak. Keveseknek adatik meg az a szerencse, hogy a szabadban, szemtõl-szemben álljanak ezzel a fantommal.
Ezután következett a sorshúzás, hogy eldöntsék, ki melyik állást foglalhatja el a vadászat alatt. A sorsolás a már évek óta jól bevált módszerbõl állt, mindenki elhelyezett egy töltényt, egy erre kijelölt sapkában, majd egy illetõ, anélkül, hogy oda nézett volna, egymás után vette ki a töltényeket. Az elsõ töltény az egyes számú állást jelentette, a másadik a kettest és így tovább, amíg az összes töltény el nem fogyott. Így mindenki számára világos volt, hogy kit, melyik hely illet, és nem volt vita a jobb helyek felett.
 A mindent eldöntő sorsolás.  Ez a töltény Pikónak a 11-es állást jelentette.
Alig 20 percnyi autózás után, egy takaros hétvégi házhoz értünk, ahol elõkerültek a fegyverek is a tokokból, majd rövid idõn belül minden vadász teljes harci díszben pompázott, készen a nagy kalandra.
 Bevetésre készen.
A háztól mintegy negyedórás gyaloglás következett az út szélén, mígnem egy patakmederhez értünk, a továbbiakban ezen a medren felfele kellet haladnunk, hogy mindenki elfoglalhassa számára kijelölt helyet. Mielõtt nekivágtunk volna a kapaszkodónak, a vadászatot vezetõ illetõ, mindenkit utasított, hogy a fegyverét csak az állás elfoglalása után töltse meg, illetve a vadászat végeztével az állás elhagyása elõtt ürítsen is ki, a belesetek elkerülése érdekében. Ezek után csendet vezényelt, és következhetett a patakmeder meghódítása, ami kisebb hegymászói teljesítményt követelt a jeges-havas köveken haladva.
 Ez még a könnyebbik szakasz volt.  A nehéz terep miatt kisebb dugó alakult ki.
Lassan a nap is ki-kikandikált a felhõk közül, az egyik pillanatban, fényárban úszott minden, a másikban meg ismét szürkeség borult a havas tájra. Amint közeledtünk az állásokhoz, egy pisszenést sem lehetett hallani, csak a hó ropogása hallatszott a lépteink súlya alatt. Hamarosan mi is elfoglaltuk a helyünket Pikóval. Már csak a fegyver megtöltése és az alapos terepszemle volt hátra.
 Az utolsó töltény is a helyén.  A szálkeresztből már csak a vad hiányzik.  Elvileg innen közeledhettek a vadak.
Síri csend honolt a tájon, csak a fák ágairól lehulló hó nesze hallatszott. Csuszkák és cinegék kis csoportjára lettünk figyelmesek, amint a fákon élelem után kutattak, halk cipogással "beszélgettek" az élet dolgairól, majd hangos korrogással egy holló is beleszólt a magasból. Lassan odébb vonult a kis társaság, fáról-fára repkedve. A helyüket egy õszapó csapat vette át, akik szintén gondoskodtak arról, hogy ne legyen unalmas a várakozással töltött idõ. Izgalmas látvány, ahogy ezek a kis tollpamacsok ágról-ágra ugrálnak, olyanok, mint valami törpemajmok. Már egy órája szobroztunk, anélkül, hogy bármilyen vadat is láttunk volna.
A csendhez szokott fülemnek menydörgésként hatott a dördülõ fegyver hangja, alig egy pillanat múlva újabb lövés dördült, majd kisebb szünet után egy harmadik is elcsattant. Az alattunk lévõ vadász lõtt, de a terepviszonyok miatt nem láttuk, hogy mire adhatta le a lövéseket. Idegtépõ pillanatok következtek, reménykedtünk, hogy valamit felénk is sodor a sors szele. Bõ 10 perc eseménytelenség után újabb lövések dördültek, de ezeket már jóval felettünk adták le. Kis idõ múlva zajt hallottunk - adrenalin az egekben, de kár volt izgulnunk, hamarosan csak egy riadt õz jelent meg a fák között.
 Az első négylábú, amit aznap láttunk.
Az õzek védelmet élveztek, ezért mi sem bántottuk -talán erezte is, hogy biztonságban van, megállt néhány pillanatra, majd elillant a bokrok közt. Nemsokára egy róka is követte õt, meg-megállt, fülelt egy kis ideig, majd tovább sompolygott, mígnem teljesen eltûnt a szemünk elõl. Annak ellenére, hogy a lõhetõ vadak listáján volt, lövés nélkül tovább engedtük, csupán egy rövid videót készítettem róla.
Újabb eseménytelen percek következtek, amit az alattunk álló vadász lövései törtek meg.
-Ennyire pechesek nem lehetünk, körülöttünk ment a harc, de felénk nem akart jönni semmi - vagy mégis? Két menekülõ disznóra lettünk figyelmesek, de szerencséjükre lõtávon kívül estek, ezért csak néztük, amint eltûnnek a fák mögött egymás után. Pár pillanat múlva egy újabb disznó jelent meg, de nem a várt irányból, hanem a hátunk mögül igyekezett a hajtók felé. Az adrenalin szintünk a vadászláztól ismét az egekig kúszott. Elengedtük magunk mellett, majd amint lõhetõ távolságra ért, Pikó "elvtárs" célzott és lõtt.puff mellé, ismétlés következett, ami szintén nem talált -hiába, ilyen a vadászláz. Viszont a harmadik lövése után megtorpant a disznó égy pillanatra, majd eldõlt és csúszni kezdett a lejtõn befelé.
-Megvan, végre megvan! Jó 100 méternyire volt tõlünk, amikor a lövés érte, amibõl majd 30-at vissza is csúszott a lejtõn.
 Célra tarts, tűz!  Immár mozdulatlanul fekszik a hóban.
Ezután következtek csak az igazán idegtépõ percek, ugyanis amíg a hajtásnak nincs vége, addig senki nem hagyhatja el a helyét, de mi legszívesebben az elejtett vad mellett lettünk volna. Egy örökkévalóságnak tûnt az a 10 perc, amíg a hajtók elérték a vadászok sorát, és elhagyhattuk a helyünket. Végre a disznó mellett állhattunk és megcsodálhattuk az izmos alkatát, amit a természet edzett és formált ilyenre.
Miután kigyönyörködtük magunk, egy madzagot kötöttünk a röfi orrára és elkezdtük húzni lefele.
Amint az alattunk lévõ álláshoz közeledtünk, döbbenten vettük észre, hogy az ott álló vadász, igen szerencsés volt, egy süldõt és egy gyönyörû hím hiúzt lõtt. Mondanom sem kell, hogy a süldõ háttérbe szorult, mindenki a pettyes állatra volt kíváncsi. Gratulációk sora követte egymást, majd újra és újra elmeséltették a szerencsés vadásszal a történteket. Megtudtuk, hogy a hajtásban egy vadmacska is volt, de megúszta az akciót lövés nélkül.
 Mintha csak szunyókálna.
Én sem voltam ám rest, igyekeztem minden pillanatát megörökíteni a nem mindennapi eseménynek.
 Csendélet.  A méltán boldog vadász és zsákmánya.  Pikó és István, együtt örülnek a vadnak.
A rituális fotózkodás után, következett a neheze, le kellett vinni a vadakat a házhoz, hogy elkészüljön az ilyenkor szokásos teríték, és felavathassák a szerencsés vadászt élete elsõ elejtett hiúzával.
 Húúúúúúúzd meg!  A nagymacska már valamivel könnyebb eset volt.
Rövid idõ alatt elkészült a teríték is friss fenyõágakkal díszítve. A disznókat nem helyezték a terítékre, mondván, hogy csak elveszne a hiúz szépsége.
 Egy közös fotó erejéig összeállt a csapat.
A közös fotózkodás után, következett az avatás, amit azok a személyek végezhették, akik pályafutásuk során lõttek már hiúzt. Ehhez szükség volt egy alkalmas pálcára, amivel az avatók fejenként három ütést mértek a "szerencsés" vadász hátsójára. A késõbbiekben erre a pálcára vésõdtek fel az elejtés pontos adatai.
 Az első avató és az első ütés.  Folytatódik a nadrágporolás.
 A megváltást jelentő, utolsó suhintás előtti pillanatok.
Az avatás után következhetett a jól megérdemelt ünneplés, ami egyben egy igen eredményes vadászszezon záró akkordja is lehetett volna, ugyanis alig két hét múlva lezárult a szezon.
 Egy fotó erejéig én is odaguggoltam a fantom mögé.
Igazán emlékezetes vadásznapnak lehettem a részese, ami a szervezõk és vadászok gondos munkáját dicsérte. Ekkor még nem sejtettem, hogy a másnapi kirándulásom során egy újabb vadon élõ példánnyal hoz össze a sors, de ez már egy másik történet.
Gotthárd Ferenc Alpár
|
Élménybeszámoló 
Zsozso411 
