Itt van az ősz, itt van újra, a csukák gyomrát a sav marja...biztos nem örülne Petőfi ha látná, hogy így beleköltöttem a versébe, pedig múlt pénteken bizony ezen meggondolásból indultunk el Krisztiánnal csukázni. Napos idő és tiszta víz fogadott minket. Utóbbinak lehetett örülni, sőt kellett is, a napos időnek azonban kevésbé.
A tó első felében kezdtem dobálni a kárász-utánzatú felszíni wobblerrel, körforgóval, gumihallal, de nem akart odavágni a csuka, annak ellenére, hogy hajtotta a kisvízbe kirajzott bodorkákat. Kissé lelankadtam a kezdeti csalódástól, hiszen egy egész órát dobáltam egy relatíve kis részen, ahol biztos, hogy több csuka ólálkodik. Hát nem volt mit tenni, az időjárásra fogtam és indultam a tó hátsó felébe, ahol Krisztián már ingerelte a csukákat egy körforgóval. Bizony ő is forgott körbe a méregtől, mert épp érkezésem előtt lépett meg egy jó csukája, amely akasztáskor a relatíve kemény féket is megmuzsikáltatta.
Na mondom sebaj, legalább nálad volt valamiféle aktivitás, aztán beálltam a szomszéd stéghez, és küldtem is meg a Storm wobblert jó 20 méterre. Néztem, ahogy dolgozik, és belegondoltam, hogy milyen jó, hogy nem vagyok csuka, mert biztos hogy rávágnék...no de a tó halfarkasai nem voltak egy véleményen velem, így aztán műcsalit cseréltem és egy hirtelen megérzéstől vezérelve felálltam a stégtől és elballagtam a tó kifolyójáig. Hát igen, ez az a bizonyos semmivel össze nem hasonlítható megérzés, ami olykor felbecsülhetetlen. Ahogyan ez most is történt.
 Görbül a bot...
Dobtam párat az Effzett kanállal...engedtem, hogy szépen süllyedjen le a fenékre, majd szép egyenletesen felhoztam vízközé, aztán hagytam süllyedni, hogy a fenék felett vontatva, lassú és bájos zuhanásokkal tudjam az úgynevezett falevél effektus bemutati a tó fogazott lakóinak. Talán az ötödiket dobhattam...felemelem a fenékről, kezdem bevontatni, még oda is pöccintek neki néha...egyszer csak mintha elnehezedne...villámgyorsat rántok rajta de semmi...tartom a botot és a zsinórt is feszesen és vigyázok, hogy szép lassan süllyedjen vissza a kívánt vontatási mélységbe, mikor újra elnehezedik, de most már határozottabban.
Bummm! Bevágok...el is nehezedik a cucc, indul is komótosan jobboldali irányba a nagy ismeretlen...mert abban a pillanatban csak így tudtam volna leírni. Gondolhatjátok mekkora érzés a 2,70-es 10-25 grammos Shimano Catana boton.
 ...fárad a hal...
Magam felé húzom majd 5 métert, amikor bődületes erővel kirohan és lehúz vagy 10 métert az orsóról…jön, jövöget, de nem engedi felhúzni magát, igazi nagyhalként viselkedik…feszülten figyelek, miközben a jól ismert bizsergés járja át végtagjaimat, a vigyor talán a fülemen is túl ér. Rikkantok is Krisztiánnak, aki 3 stéggel odébb van, hogy hozzon valami merítő-féleséget, jöjjön segíteni. Általában ha jó hallal van dolgom, és a körülmények is megengedik, jobban szeretem egyedül elvégezni a hal kiemelését, történjen ez bármilyen eszközzel vagy nélkül. No de néha jól jön a segítség is, főleg ha tudja az ember, hogy a horgászcimbora jókezű és tapasztalt is.
Időközben még tart a fárasztás, megjelnik a csuka a víz tetején, és meg bizony Krisztián is egy kis versenyszákkal.
Meregetem a szemeimet, mondom is Krisztiánnak, hogy a csukát ezzel bizony részletekben kell kimerjük a vízből. Mivel nem tartok biztonságosnak egy ekkora csukát tarkón csípve kivenni, valamilyen merítőhálós megoldást kell kieszelni.
Nyugtázzuk, hogy a horog jól ül a hal szájában, így nyugodtabban lehet folytatni a fárasztást. A parthoz érve csuka módjára kezdi rázni a pofáját, de csak amolyan öregesen. Majd kirohan egyszer…és mégegyszer. Viszi rendesen a zsinórt, muzsikál az orsófék…zene füleinknek, a javából. Majd a parthoz húzom, Krisztián tartja a merítőt, bele is megy a hal feje, majd én elkapom hátulról, és egy határozott lendülettel partra kerül. Gyönyörű hal, az biztos. Megcsodáljuk, majd elsietek a mérlegért, miközben Krisztián elvégzi a horogaszabadítást. 6,58 kg-ot mutat a digitalis mérleg, így az örömöm még nagyobb, hiszen 6 kg alattinak saccoltam meg. Néhány fotó következik, majd a vízre helyezem a közben megelevenedett csukát. Az egynéhány fűszálat lemosom róla…és sokat nem kell biztatni, el is úszik magától. Egy nagy sikerkiáltással búcsúzok tőle.
 ...és készül a fotó...  ...majd megy vissza.
Krisztián gratulál…nekem meg hízik a májam. Hát igen, ma nem volt üres járat. Megérte eljönni, még ha ez az egy hal is jött. Horgászati értékét növeli a szememben, hogy műcsalival sikerüt becsapni. Volt minden…az a bizonyos csodálatos elnehezedő érzés a műcsalin…komótos elindulás jobbra…kirohanás…féksivítás…fejrázás…és mindez egy 6,5 kg-os csukától. Hát kell ennél több?
Lukács Levente
|
Élménybeszámoló 
Gotthárd Ferenc Alpár 
