Szombat hajnal van. Csörren az ébresztőóra, én pedig vidáman, ám a kinyúlt péntek este miatt kissé kábultan mászok ki az ágyból. Hamar összekapom magamat, táska és botzsák a vállra, és a szokásos izgalommal megyek le a lépcsőházban. Mivel a hátsó kijáratnál szokás szerint alig férek ki a cuccokkal, újra megfogadom, hogy egyszer leoperálom az ajtót a kaputelefonos merevítőjével együtt.
Menetközben megállok tankolni, és hogy jobb legyen a fogantyúról egész finom benzinszag telepszik a kezemre. Morogva megyek be a mosdóba és Pilátus módjára mosom a kezem, nehogy nyoma maradjon a bűznek, még a végén a csalin vagy etetőanyagon megérződik, aztán pillogtathatok neki.
Hamar átérek Udvarhelyre, aztán háromnegyed hatra ott is vagyok a tónál. Kissé meglepődöm, mikor megszámolom, hogy a sorban a nyolcadik autó az enyém. De hát ez szokásos dolog Szentpálon, hétvégén fél hatkor a bejáratnál kell lenni. Jegyváltás, aztán igyekszek a horgászhelyre. Közben találkozom egyik horgászhaverral, úgy nézem ő is a kiszemelt helyre igyekszik. Lépek rendesen, ahogy tőlem telik, mivel rajtunk kívül még két spori igyekszik be a szigetre… rendesen fellélegzek, mikor észreveszem, hogy a két sporin nincs csizma. Próbálkoznak, keresik a száraz átjárót, de hiába. Megkönnyebbült vigyorral húzok be előttük a szigetre, áthaladva a vizenyős részen. Zsolt is érkezik utánam, úgy hogy ma osztozunk a horgászhelyen, de sebaj, legalább nem unatkozok, meg amúgy is elférünk.
Kipakolás, bekavarom a kaját, megspékelem az új bojlival, kukoricával, na és persze pellettet sem spórolok ki belőle. Keményre gyúrt gombócokkal kezdődik a hely bombázása, lehetőleg minél pontosabban. Kíváncsiságból próbálom dobócsővel is, de megérzésem beigazolódik: mivel friss a bojli és nem volt időm kiszárítani, puhák, így pattannak szét a levegőben. Sebaj, jól van gombócokkal is.
Hamarosan helyre kerül a két bot, bojlival csalizva.
 Kilátás a tóra.
Tíz óráig semmi, legalábbis nekem, a haver viszont fog egy másfeles forma pontyot. Lassan fél tizenegy, már kezdem meregetni a szemöldökömet, mikor az egyik jelző határozottan kezd ereszkedni lefele. Megfeszítem a zsinórt, megemelem a botot, és már érzem is ahogy rugdalózik a végén ponty elvtárs. Becammogok a nád elé, rövid fárasztás és szákban az első ponty, olyan hármas-négyes forma. Megcsodáljuk, aztán rövid időre pontzsákba kerül fényképezés céljából. Szívem szerint pikkelyes pontyot szerettem volna látni, de ennek a hátpikkelysorosnak is örülök.
 Hátpikkelysoros tükrös, a pontyzsákból kivéve még szebb, mint előtte.
Telik az idő, közben távcsővel is szétnézek, nem nagyon fogdosnak máshol, legalábbis mikor bámészkodok nem.
Lassan beindulnak a kapások, nem nagyok a halak, de szórakozásnak bőven elegendőek. Jól jön a szembeszél is. Délután már tíz pontynál tartok.
Úgy tűnik a tó megint hozza a papírformát.
 Idilli horgászhely. De nevezhetjük vad, házi, és hobbydisznó wellness centrumnak is.
Kisebb szünet következik a kapásokban, de nem kell sok idő, újra ragad a hanger a bothoz és nyekken az orsó… én pedig villámgyorsan a dagonyában vagyok, és újra átélhetem a kirohanó ponty nyújtotta élményt.
Visszaküldöm a szereléket és várok.
Kisvártatva orsónyekergésre kapom fel a fejemet. A hanger a bothoz van ragadva, az orsó lassan engedi a zsinórt… de miért nem szól a jelző? Hát igen, mikor a hangert feltettem és megfeszítettem a zsinórt, lehalkítottam, hogy ne visítson hiába, meg hogy ne zavarjon mást, és ugyebár elfelejtettem felhangosítani. Megesik! Ugrok is a bothoz, bevágok forma, de sehol semmi. Na, ezt nem értem, viszi az orsóról a zsinórt, mivel megakasztotta magát, és mikor venném fel vele a kontaktust sehol semmi. Őszintén szólva bambán állok a bottal a kezemben, nem értem mi történhetett. Kitekerem, minden a helyén, de a hal sehol. Nem szeretem az ilyen eseteket, nem is az elvesztett hal miatt, hanem mert az ember nem tudja biztosan, hogy mi történt.
 Meglepően sok ponty és amur volt kiülve a kis vízbe. Ahogy közeledtem hamar leléptek, rendesen felkavarva az iszapot.
Már öt fele jár az idő, a cuccokat a haverra bízom, és kisétálok az autóig a fényképezőgépért. Visszafele egyik jelzőm hangjára leszek figyelmes. Mire odaérek, Zsolt már a horgot szabadítja a négyesforma nyurga szájából. Tökéletesen, szájszélben akadt, nem léphetett volna meg.
 Szép, egészséges nyurga.
Újracsalizok és küldöm is befele a végszereléket. Nézem az órát, már hat óra van, lassan vége a mai horgászatnak is. Ha jól telik, hamar telik. Távcsövezek egyet, elkóválygok a botoktól.
A madárcsicsergést és békabrekegést hamarosan a nap legvehemensebb kapása töri meg. Folyamatosan húzza a zsinórt az ismeretlen, szépen muzsikál a jelző. Sprintelek rendesen, belocsogok a dagonyába, emelem a botot… na végre! Rendesen kirohan, ahogy felveszem a kontaktust. Komótosan dolgozik a távolban, közben pedig többször is kirohan. A puha boton igazi élmény, ahogy dolgozik. Szervezem kifele, de nehézkesen jön... Erőltetni meg nem akarom, hiszen 7-es méretű horog tartja. A parthoz közeledve megcélozza az egyik nádcsomót, én pedig közben szedem rendesen a zsinórt és térítgetem őkelmét. A végét sokat nem cifrázzuk, hamar szákba kerül a nap hala. Szép darab szentpáli viszonylatban. A horog ugyancsak szájszélben, ahogy a nagy könyvben írja.
Megcsodáljuk a pontyot, lemérjük, hat és feles. Jóféle! Néhány fénykép, aztán óvatosan visszaengedem pocakos barátomat. Hangos farokcsapással távozik, talán siet vissza az etetésre, mert nem fejezte még be a vacsorázást.
 Az aznap esti utolsó hal.
Elégedetten könyvelem el az aznapi eredményt. Szívesen maradnék éjszakára is, de sajnos a szabályzat nem engedi. Ezután a szokásos pakolás stb. Táska és botzsák a vállra, még egyszer megcsodálom a tó esti arculatát, a színes madárzajongás közepette. Úgy érzem, hogy minden egyes horgászattal egyre jobban megkedvelem ezt a helyet. A táj szépsége, a madár és élővilág színessége és nem utolsó sorban a tó halbősége véleményem szerint Hargita megye legszebb és legkulturáltabb horgászhelyévé teszi. Vigyázzunk rá. Köszönöm Szentpál a mai napot is, már várom, hogy újra lássalak!
Lukács Levente
|
A Duna-Deltában 
Gotthárd Ferenc Alpár 
