Nyolc éves voltam, amikor megelégeltem a kibicelést jó apám és nagybátyám mellett a Barót-patak partján. Elvarázsolt a halkereső bóklászás a hajnali harmatos fűben, ágak-bogak között, olykor úttalan utakon, s már nem kísérőként, hanem pecabottal a kezemben akartam érezni a feszült várakozást a kukoricaszár úszó rezdülésére.
Első pálcámat nagybátyám készítette nekem. Könnyű, érzékeny darab volt: bő másfél méteres mogyorófa „blank” ujjnyi vastag spiccel, két szigetelőszalaggal ráerősített, drótból hajlított gyűrű, talán tíz méter damil két szögre csévélve, a fentebb említett kukoricaszár úszó, ólom, horog. Kaptam mellé egy kilyuggatott tetejű cipőkrémes dobozt a gilisztákhoz a következő mondat kíséretében: „Vigyázz reja, me’ nem kapsz mást, ha elhagyod!”, s ezzel az útravalóval indulhattam is.
Ettől kezdve hol tejes kukoricával, hol gilisztával, hol piócával, de amikor csak lehetett, a halakat kergettem. Visszaemlékszem ezekre a kezdeti pecákra, és nem a mindent megszépítő nosztalgia íratja velem: rengeteg élménnyel gazdagodtam. Nem túl nagyokat, nem nemes halakat, csak domolykókat, paducokat, küllőket és küszöket fogtam, de a betli szinte mindig elkerült.
 Ami elvarázsolt...  ...egy életre.
Most, amikor évek óta kivétel nélkül minden fogásom visszakerül éltető elemébe, eszembe jut az akkoriban konyhára szánt halak sorsa, és ez bizony szégyenteljes és fájó pont az emlékezésben. Soha nem vittem haza apróságokat „A macskának jó lesz!” felkiáltással, de ha nem egyedül voltam, zsákmányom mindig a közös nejlonszatyorba került – élve. Hosszú, elkeseredett fuldoklás után váltak ebéddé azok a halak… Tisztán éreztem a különbséget fél kiló hús és egy félkilós domolykó között, és egyre gyakrabban kerestem a magányos peca lehetőségét, amikor a Fekete István Matulájától tanult módon, egy tarkón vágással elejét vehettem a kínhalálnak anélkül, hogy furcsán néztek volna rám, vagy a vízpartról hazatérve egyszerűen ennyit mondhattam: „Csak a bot nyelet fogtam.” Ha tudták volna a turpisságot…
 Elsősorban ezért járunk a vízpartra...  ...de azért megcsodálhatjuk őt is...  ...és őt is.
Telt-múlt az idő, míg egy napon beállt egy kamion a lakásunk alá, s bútoraink, dobozokba zárt házi könyvtárunk, ruháink - mindenünk felkerült rá, hogy majd a piros vonal túloldalán, az anyaországban kerüljenek le róla. Ezután, néhány év úgy telt el, hogy csak hébe-hóba mentem vízpartra, elérkezett a vészterhes kamaszkor, s én nem találtam a helyem, bárhová mentem. Közben fejlődött azért az arzenálom, már volt egy szép narancssárga, tömör üvegszálas botom egy békebeli szovjet peremfutó orsóval. Amikor aztán úgy tíz éve Eger mellé költöztünk, az új szomszédság egyik áldása a gyerekkori szenvedély újraéledése lett. Összebarátkoztam a velünk szemben lakó Norbival és családjával, s egyik beszélgetésünk során előkerült egy jó nagy stóc szakirodalom, amit kezdetben csak ott lapozgattam, majd elkértem, és töviről hegyire átrágtam. Egy új világ nyílt meg előttem, ilyen úszó, olyan horog, amolyan bot, csak úgy kapkodtam a fejem. Kevéske pénzemből először csak egy spiccbotot vettem a hozzávaló apróságokkal, és élveztem is nagyon az első keszegezéseket, de mindeközben egyre a rablóhalakon, a villantókon, wobblereken járt az eszem; végül elcsábultam. Nem a sárgavégű dióverők közül választottam, de teleszkópos bottal kezdtem, mint szinte mindenki, s láss csodát, az első pergetésem halat hozott, egy szép csapósügeret. Ettől kezdve nem volt megállás, a következő alkalommal elkönyvelhettem az első csukámat, majd a másodikat, a harmadikat… A teleszkópos üvegbotot felváltotta egy kétrészes pergető pálca, az orsómat is jobbra cseréltem, és fonott zsinórt csévéltem rá. A spiccbot egyre ritkábban került elő, végül el is ajándékoztam.
Mostanra van egy felszerelésem domolykózáshoz, egy csukázáshoz, balinozáshoz, süllőzéshez, egy feketesügerezéshez, egy a jerkcsalikhoz, s tudom, ez a négy összeállítás messze nem elég minden helyzetre, de azért valahogy elboldogulok. Nem is ez a lényeg, rájöttem rég: technikai sport ugyan a miénk, de nem az számít, hogy mogyoróbottal, vagy pillekönnyű karboncsodával kergetjük a pikkelyeseket.
 Lehet nem hinni a csodákban?
Ugyan idestova tizenkilenc éve „idegenbe” szakadtam, nyaranta még mindig visszajárok elcsábulásom helyszínére, a Barót-pataka varázsos partjára. A meder sokat változott, gépek marták, sebezték egyenletesre, játékos kanyargását vonalzó mellett rajzolták át, lapulevelek, fűzfák, bokrok helyett drótrács alá kényszerített, szögletes kavicspartok közt csordogál, s itt-ott vastól, borvíztől rozsdás föld helyett betonon tapos a vízpart nyugalmát kereső ember. Megváltozott a víz, megváltoztam magam is, s van, akinek büszkén mutogatom fogásaimról készült fotóimat, az én digitális trófeáimat, de sajnos megmaradt, mert meg kellett, hogy maradjon a füllentés is: „Csak a bot nyelit fogtam.” Így lettem én a legrosszabb horgász… s amíg lesznek nejlonzacskóban kiszenvedő domolykók, az is maradok.
Szabó Ákos
Fotók: Cselle Judit / szerző
|
A Duna-Deltában 
Misi 
