Akik olvasták korábbi írásaimat, gyakran találkozhattak, olyan történetekkel, melyeknek főszereplői a domolykók voltak. Ez nem véletlen, hisz a természetes vizeink többségében, ahol én is horgászom, szinte kivétel nélkül jelen vannak, így akarva-akaratlanul, szinte minden horgászatom alkalmával találkozom velük. Gyakran még akkor is, ha nem célzottan rájuk dobálok…
 Számos alkalommal volt és lesz szó erről a csodálatos halról.  Kora tavasszal ilyen szép példányokkal is találkoztam.
Úszózva, fenekezve, pergetve legyen szó bármilyen módszerről szinte biztos, hogy összehoz velük a horgászszerencse, így bátran kimerem jelenteni, hogy bármilyen készséggel és csalival, jó eséllyel fogható. Persze megvan mindennek a maga ideje, így a pergetésnek, az úsztatásnak és igen az öregek szerint a szalmakalapnak is, melyet általában nyáron hordanak…
Annak ellenére, hogy az igazi pergető szezon csak nem rég kezdődött, pergetve fogott domolykóim nagy részét július közepétől augusztus végéig fogtam. Késő ősszel sosem ment igazán! Hidegebb hónapokra a kevesebb egyedszám a jellemző, viszont a halak tömege mintha nagyobb lenne, mint a nyári hónokban.
 Gyakran találkozni velük.  Akár legyezés közben is.  Egy kiváló sporthal...  ...mely képes szinte mindent elfogyasztani.
Néhány hónapja, mióta úgymond ismét próbálkozom a legyezéssel, újabb lehetőségek nyíltak meg előttem. Mikor éppen nem tetszett „domolykóimnak” wobblerem vagy a fényesen csillogó körforgó, akkor legyezve mindig sikerült kihúzni magam a nullázás, a leégés alól, néhány kisebb-nagyobb műléggyel akasztott domolykóval.
Így történt ez néhány napja is, amikor több órás dobálás után egyetlen hallal sem sikerült elhitetni, hogy márpedig a kis karabiner végén táplálék rázza testét. Több órás fárasztó és eredménytelen dobálás után kénytelen voltam módszert váltani, pergetőbotomat lecserélni egy sokkal érzékenyebb VISION legyező pálcára és az apró wobblerek helyett kisméretű tollakból kötött műlegyet felkínálni „halaimnak”. De nem voltam egyedül, így volt ezzel Zsombor barátom is, akivel aznap együtt kergettük a halakat.
A pergetés aznap nem működött, legalábbis nekünk nem. Egyetlen halat sem bírtunk rászedni, viszont legyezve annál több mérethatár és éppen méretes domolykót sikerült becsapnunk, melyek megmagyarázhatatlan agresszivitással ragadták el a víz színén vagy éppen alatta úsztatott műlegyet.
 Nem szeretik, ha fotózzák.  Na végre...  Gondoljunk a jövőre is.  Egyik a sok közül...  ...meg a másik...  ...és egy harmadik.  Finom felszereléssel élmény még a kisebb példányok fárasztása is.  Mindjárt megvan...  Elcsípve.  Mélyre vette az apró rovarutánzatot.  Ezek tényleg nem szeretik, ha fotózzuk őket.  Végül csak sikerül.  A domolykók mellett néha más hal is akad.  Mindig tudok örülni a kisebb halaknak is... hisz ők a jövő generációi.
Egyik módszer működik, másik meg nem… ilyen egyszerű! Hogy mi erre a magyarázat? Nem is kerestük, hisz jól szórakoztunk, egymás után fogtuk a halat, volt, hogy egy helyről akár többet is, pedig indulás előtt a legyezést szinte teljesen kizártuk az aznapi műsorból, hisz az időjárás nagyon ellene szólt.
Az eget vastag felhők borították, melyeken keresztül kevés fény szűrődött a vízre, a szél erősen borzolta a vizet és néha az ég is könnyezett. Ellentmondásos dolgok, hisz a körülmények mind a műlegyezés ellen szóltak, de aznap mégis ez működött és „domolykóink” is csak így „álltak szóba” velünk…
 Még egy utolsó fotó Zsombor barátom jóvoltából mielőtt haza indulnánk... ezek biza már az őszi fények.  Néhány dobás műcsalival is, mielőtt a nap nyugovóra térne.  Viszlát holnap.
Jól szórakoztunk, ilyenkor mindig azt mondom magamban, hogy talán még soha jobban… Persze voltak még hasonló élmények, szebbek is, de az emberben mindig az utolsó él a legjobban és arra emlékszik a legtöbbet, miközben várja a következőt, hogy újra átélhesse e hasonló érzést.
Ne feledjék, a domolykókra mindig lehet számítani!
Köszönet a fotókért Zsombor barátomnak.
Nagy Levente
|
Rablóhalazás 
kertesz botond-attila 
