Ahányan vagyunk, annyiféleképpen viszonyulunk horgásztevékenységünk célpontjához, a halhoz. Rengeteg legenda terjeng arról, hogy a halak éreznek-e fájdalmat vagy sem, illetve melyek testének érzékenyebb részei. A tudomány mai állása szerint, azt sem tudhatjuk teljes biztonsággal, hogy mekkora fájdalmat okoz halunknak egy szájba akadó horog, de jól látható reakciói alapján, okunk van azt feltételezni, hogy megakasztott halunk a szúró szájfájdalmon kívül, komoly stresszt is elszenved.
A horgász egy külön állatfaj - mondjuk olykor viccesen, és hozzátenném, hogy ezen belül is több "alfaj" létezik, melyek a zsákmányhallal való bánásmód tekintetében különülnek el.
Van horgász, akinél a kifogott hal egy birtokba vett tárgy, puszta eledel, amely nem gondol, nem érez semmit - kímélni tehát fölösleges. Különben is, ha kifogta, az övé, és azt tesz vele, amit akar... Az ilyen horgászok mellett láthatunk bilincsre zsúfolt, vérzõ halakat, vagy parton száradó potykákat, illetve bosszúsan bozótba dobott apróhalat.
De nézzük csak a horgászfotókat! Annyi mindent elárulnak a gyõztes halfogóról... Nem tudom, más hogy van ezzel, de engem mindig kiráz a hideg, ha valaki a szemüregénél (!) fogva emel fel egy halat - tudom, vannak halkitermelõ szakmunkások, akik szerint ez egy igen szakszerû módja a hal megragadásának, de az ég szerelmére, annyi helyen meg lehet még ragadni egy halat!
 Higgyék el, az egyszerű tarkófogás is megteszi!
Ugyanilyen szomorú látványnak tartom a kopoltyún átfûzött madzagnál fogva megemelt többkilós halat, mely beszakadt, vérzõ kopoltyúfedõkkel adja meg magát egy buta horgász kegyetlenkedéseinek. Persze, az "ember" gondolatai közt azt van, hogy "úgyis megesszük", akkor minek annyit óvatoskodni? És soha nem tudhatjuk meg, hogy a szerencsétlen állat milyen kínokat él át addig. De ha egyszer kiabálni is tudna...
A lelketlenül dobált halakról pedig már inkább nem beszélek (sajnos sok "horgászfilmben" is láthattunk ilyet, amint a bátorlelkû rettenthetetlen horgász mindenkit ámulatba ejtõ fölénnyel dobja partra a gaz, elvetemült - de egyébként is legyõzött - halat).
És van horgász, aki számára a hal csak egy kellék, egy munkadarabja az õ kiérdemelt, és jól megfizetett sportjának. Ha elkapta a rajt, akkor kitermeli, begyûjti õket rendesen - minél gyorsabban, és minél többet, mert az a "király", aki többet fog! Õ legalábbis azt hiszi. Megtesz mindent, hogy lehalássza a legnagyobb, a legöregebb halakat, hogy azt mindenki lássa! Megesik, hogy olykor nagylelkûen visszahányja õket, de nem mutat nagyobb érdeklõdést irántuk, mint egy üveg jó sör iránt. És persze ne szóljon bele senki, ne oktassa ki, mert õ magas szinten "sportol"! Számára nem léteznek szép horgászvizek, csak halas "pályák", ahol õ "eredményeket" ér el. Nem kikapcsolódik, hanem "tesztel", felmér (és azt hiszem, ezzel még nem is merítettem ki a teljes üzleti szókészletet).
 Mi legyen vele? Nekünk csak egy vacsora a tét, a halnak az élete...
Na, és van az a horgász, aki akkor is eredményesnek érzi a horgászatot, ha éppen nem fogott semmit. Olykor megpróbál együtt "gondolkodni" a természettel, a vízzel, a halakkal. Õ például nem sieti el a horogkiakasztást, letépve a teljes szájprémet, hanem ráérõsen matat, tesz-vesz, szemlélõdik, elemezget. Inkább tudásában, tapasztalatában bízik, mintsem az ízletes csodafiolákban, vagy a földgolyó másik felén kevert haltápokban. És általában ismeri is a halakat.
 Talán egyszer mást is meglátunk a természetben, nem csak a puszta zsákmányolás lehetőségét.
Mi legyen a hallal?
Az utolsó szusszanásig kifárasztott hal, partra kerülve a lassú fulladás veszélyének közelébe kerül, ami ugyanúgy nem lehet kellemes számára, mint a kemény köveken való vergõdés. Ha halunkat konyhára szánjuk, ajánlott ezt az idõt lerövidíteni: tarkóütéssel végezzünk vele!
Sokszor azért tartjuk élve a halat, hogy ne induljon idõ elõtt bomlásnak - így viszont gondoskodnunk kell a megfelelõ haltartó hálóról, amelyben halaink plusz szenvedés nélkül tölthetik utolsó óráikat.
 Ne siessük el!
Tudom, már-már reménytelen egy ki tudja hány évtizedes, bevált gyakorlat ellen lázadni, de számomra a kantár, szájbilincs egy olyan morbid eszköz, amelynek semmi helye nem lenne egy természettisztelõ horgász eszköztárában - maximum a halfeldolgozó üzemekben tudnám elképzelni! Ha jól utánajárunk, ma már a tíz kilós súlyt meghaladó zsákmányok számára is találunk megfelelõ méretû haltartó hálót. Persze, az ilyen hálót horgászat végeztével még át kell mosni, míg a bilincs akár azonnal zsebre vágható, de lehetõleg ne a zsákmányuk egész napos kínjai árán próbáljuk megspórolni ezt az öt percet.
 A merítőháló használata nem csak a biztosabb kiemelés miatt fontos, hanem, hogy kíméljük vele a zsákmányt!
Sajnos egy rossz szokás olykor a nagytestû békés halakra horgászók körében, hogy ha nem eszik áhított haluk, akkor az éppen horogra kerülõ apróhalakat bosszúsan dobálják hátuk mögé a bozótba, vagy néha el is tiporják a parti kövek közt. Valószínûleg a "bosszantó" kishalakat szeretnék ezzel letudni egyszer s mindenkorra, hogy ahol õk horgásznak, ott kizárólag testes zsákmányhalak úszkáljanak ezentúl. Talán sikerül valaha megértetni velük, hogy halfaunánk színes, és a legapróbb õshonos halnak is létjogosultsága van vizeinkben, még ha az egyes horgászok számára nem is tûnik túl értékesnek.
Bízom benne, hogy a méreten aluli halakkal való bánásmód már nem szorul részletezésre, hiszen anélkül hogy környezetvédõ agitátorok közhelyes jelszavait emlegetném, talán nem olyan nehéz megérteni ennek jelentõségét. (A méreten aluli halak szándékos megtartása pedig már a bûncselekmények tárgykörébe tartozik, ezért nem térek ki rá.)
 Szeretnénk, hogy ez a hal néhány év múlva egy emlékezetes csuka-kaland főszereplője legyen?
Néhány gondolat erejéig viszont elidõznék a megfogott hal szabadon engedésénél - látszólag evidensnek tûnhet a kérdés, hiszen mi sem egyszerûbb, mint vízbe pottyantani a kedves halacskát, és érzelmes búcsút inteni neki, de jó, ha tudjuk, hogy a menekülésre képtelen állapotban útjára bocsátott, kábult hal szinte biztosan természetes ellenségei martalékává válik: nagyobb halak, madarak, vízparti rágcsálók lesnek az ilyen kóválygó pikkelyesekre. A felfordult hassal elúsztatott hal pedig rendszerint már sosem tér magához, azaz nagy valószínûséggel elpusztul. Fontos tehát, hogy horogkiakasztás után minél hamarabb vízbe tegyük halunkat, és csak akkor engedjük el, ha meggyõzõdtünk róla, hogy képes biztonságosan elúszni. Az erõsen kábult halat enyhe sodrásban "lélegeztessük" - elõre-hátramozgatással igyekezzünk elérni, hogy szétnyíló kopoltyúi közé oxigén-dús víz áramoljon.
 Mielőtt elengednénk, adjunk időt a halnak, hogy magához térjen!
Catch and release?
Nagyon kézenfekvõ lenne most, hogy az immár szállóigévé vált "fogd meg és engedd szabadon" csatakiáltással kardoskodjam egy kétségtelenül nemesi mentalitás mellett, de nem teszem. Aki meg akarja enni a halat, egye meg - isten õrizz, hogy ma már lassan emiatt is bûntudatot érezzünk! A halhús egészséges és tápláló eledel. Ha megfelelõen tiszta vízbõl származik, és szakszerûen van elkészítve, ott a helye minden magyar család asztalán - ezer éve.
A "catch and release"-eljárás tehát sohasem lehet kötelezõ, viszont gyakorlati megvalósítása szép gesztusként hangsúlyozza ki sporthorgászati tevékenységünk profithajhászástól mentes, szórakozó jellegét. Ezzel együtt a halakkal való kíméletes bánásmódra, és egyfajta együttérzésre nevel.
Amíg õseink a megélhetésért járták szakadatlan a nádas-rengetegeket, nem sok lehetõségük adódott a halfogás etikai hátterérõl filozofálgatni - ha enni akartak, be kellett gyûjteni a halakat. Szerencsére ma már ott tartunk, hogy a legnépszerûbb halfogó módszer: a legutolsó kispolgár által is mûvelhetõ sporthorgászat nem kötõdik olyan szigorúan a megélhetéshez, hiszen a legközelebbi boltban mindenféle fajtájú és formájú halat megvásárolhatunk.
 Rögtön döntsük el: megtartjuk vagy elengedjük...
Így pedig már azt is megengedhetjük magunknak, hogy a horgászathoz kapcsolódó szellemi, erkölcsi kérdések feszegetésébe merüljünk, és ennek nyomán alakítsuk kapcsolatunkat a vízi élõvilággal. Lehet, hogy kissé bonyolultan fogalmaztam, de annyit akartam mondani, hogy - olykor gondolkodjunk is! És ne csak a több halat hozó módszerek vagy stratégiák kidolgozásán törjük fejünket, hanem igyekezzünk különbözõ megvilágításokban újra és újraértékelni horgásztevékenységünk valódi célját, értelmét.
Nézzük át, mitõl lesz "legyõzött ellenfél" egy kétkilós hal, amelyet parthoz cibál egy hetvenkilós horgász, aki az ûrkutatás számára kifejlesztett anyagokat, és legmodernebb technológiákat veti be, hogy maga alá gyûrje a minden értelemben jóval primitívebb halat.
Ráadásul, ha azt is figyelembe vesszük, hogy a halak sohasem vadásznak emberekre - tehát kizárólag az ember által egyoldalúan kiprovokált harcban kell helyt állniuk, láthatjuk, hogy az esélyek igencsak egyenlõtlenek: ha a hal "veszít", az életébe kerül, míg a horgász legfennebb egy horgot "bukhat"... Legyünk tehát szerények, és az ennek megfelelõ legnagyobb alázattal járjunk a vizek partján! Kíméletesnek lenni pedig nem gyengeség, hanem annak jele, hogy tisztáztuk és megértettük helyünket a természetben.
 Ez a küsz egy mélyre nyelt horog miatt fejezte be pályafutását. Amúgy sem lehetett túl könnyű neki: valaki egykor csúnyán letépte a száját... Lehet ezen legyinteni?
A pucoló deszkára kerülõ élettelen hal már konyhai nyersanyagot jelent számunkra, nem szükséges bárgyú ceremónia közepette búcsúzkodni tõle, még ha olykor meg is érdemelne egy kis "tiszteletet". De a még élõ halat kezeljük érzékeny élõlényként - ez talán kötelességünk is, ha már megfogjuk, és beleavatkozunk az életébe. Próbáljunk empatikusan belegondolni, hogy a legapróbb keszeg is évekig küzd az életben maradásért, a táplálékért, szaporodásért - mielõtt a horgunkra kerül. Menekül, meglapul, keresgél, csapatba verõdik, óvakodik, figyel: saját kis élete pont olyan fontos számára, mint a miénk önmagunk számára. És meggyõzõdésem, hogy a fájdalmat is éppúgy ismeri.
Murányi Antal
|
Attila 