Néhány napja egy régi fényképalbum került a kezembe. Az egyik fotón egy gyerekkori barátommal pózoltunk, mindketten egy-egy piros és fekete pöttyökkel díszített halat tartottunk kezünkben. A halak nem voltak nagyok, két 200-250 gramm körüli sebesek, de a mosoly annál nagyobb volt arcunkon.
A homályos háttérben egy kőgáttal lassított kis patak rajzolódik ki. Próbálok emlékezni, vajon hol és mikor készült a fénykép. Rengeteg régi emlékképet felidézek, olyan dolgok jutnak eszembe, amikről azt hittem, hogy már rég elfeledtem (most jövök csak rá, hogy mennyi ideje is pergetek valójában)… Végül beugrott, hogy hol készült a nem éppen művészi fotó. Ott ahol a Maros ered csupán néhány kilométerre a forrástól, ahol még kis patakként koptatja szülőföldemet.
Emlékszem délutánonként, mikor véget ért a tanítás kerékpárra pattantunk és irány valamely közeli patak, ahol apró márnákat, fenékjáró küllőket, cselléket, domolykókat és nem ritkán szép pisztrángokat fogtunk.
 Patakjáróban...  Vannak még Erdélyben háborítatlan, kristálytiszta vizek.  Inni lehet belőle...  A halakat itt nem könnyű becsapni.  Szinte térden kúszva keresem őket.  Mikor megvan az első, hangosan felsóhajtok...  ...hisz bíztató jövőképet látok magam előtt.  Legértékesebb halunkat tartom a kezemben.
 Gyorsan fotózok, majd vissza a természetbe, hisz van még dolga bőven...
Újabb fénykép került előtérbe… Hárman vagyunk rajta gyerekekül, mindhárman combig állunk a vízben, köveket emelünk… Emlékszem! Egy az iskolánk által szervezett osztálykiránduláson voltunk, nem horgásztunk, pisztrángugratót építettünk a város határában végigkígyózó kis patakra, a Visszafolyóra…
Hirtelen számos név jut az eszembe: Bakta, Putna, Borzont, Szenéte, Somlyó, Békény, és sorolhatnám a legtöbb olvasó által ismeretlen neveket… Ezek azok a patakok, melyekre gyerekkorunkban szívesen jártunk ki horgászni.
Ezek a vizek szinte mindig adtak halat, mindig megvolt mire, hol és hogyan kell horgászni. Ez most is így van, sőt most okosabbak vagyunk, hisz új cseleket, módszereket, csalikat tudunk bevetni a halak ellen. Vajon hal is annyi van, mint ezelőtt 10-15 évvel? Biztosan állíthatom, hogy fele sincs… de ez általános „világméretű” probléma, melyet néhány lelkes horgásznak nincs módja orvosolni, ide mindenkire szükség volna.
Mikor a múltra emlékszem, mindig próbálok hasonlítani, hogy mi van most és mi volt régen és szinte mindig letérek az előre eltervezett gondolatmenetről, pedig nem áll szándékomban, de aggódom a jelent és félek, hogy mi lesz később, mit hoz a jövő.
 Táplálékra várva.  Drága az életük... jól is küzdenek.  Kíméletesen bánjunk velük, hisz felbecsülhetetlen értéket képviselnek, ki tudja, meddig foghatunk még vadon, természetes körülmények között született pisztrángot.  Gyönyörű!  A friss levegőn hamar megéhezik az ember, jól esik néhány szelet szalonna.
Ezt a néhány sort csupán bevezetőnek szántam és a fentiekben a nagybetűvel kezdődő szavak (Putna, Bakta, Borzont…) a legtöbb olvasó számára csak üres semmit nem mondó nevek, de ha kicserélik ezeket hasonló (ismert) nagybetűs szavakra, biztos vagyok benne, hogy mindenki számára érthető lesz, hogy miről is beszélek. Itt a múltat siratom, a jelent aggódom, és a jövőtől félek.
 A halakat keresve sok mindenen elgondolkodik az ember, többek közt azon is, hogy mennyi hal élhetett itt 20-30, vagy akár 100 évvel ezelőtt...  Gyakran látni őket, becsapni mégsem mindig lehet.  Ilyen kis pöttyösöket keresek.  Ezek még a természetben születtek.  Mindig tudom csodálni őket.
Van aggódni valónk bőven, de a helyzet azért nem menthetetlen, csak jobban kellene figyelni arra, amink még maradt és próbálni újraéleszteni, ami elveszett, meghalt…
Hagyom kicsit pihenni a „divatot”, a befizetős tavakat, a pontyos vizeket és ellátogatok néhány kis patakra melyek az elmúlt néhány évben feledésbe merültek. Vannak közöttük, melyek nem tudták felvenni az ember által diktált egyre gyorsabb, mocskosabb tempót, vannak melyek éppen csak túlélték az elmúlt néhány évet, de szerencsére még olyan is akad, melyet az embernek még nem sikerült egészen megfertőzni.
 Hazafele menet, egy utolsó pillantás a hegyekre, melyek akkor is itt álltak, mikor pisztrángjaink még sehol sem voltak, vagy éppen akkor születtek.
Biztos vagyok benne, hogy soraimat olvasva mindenkinek jutnak eszébe a régmúltban történt kedves emlékképek, hasonló nagybetűs szavak, elfelejtett horgászvizek, legyen az egy hegyekből érkező kristálytiszta patak, növényekkel benőtt holtág, vagy több méter széles folyó, melyekre ezután jobban figyel és erejéhez, lehetőségeihez képest védelmez, legyen az határon innen, vagy határon túl.
- folytatása következhet -
Nagy Levente
|
Élménybeszámoló 
Ujvari Krisztian-Robert 
