Az elmúlt néhány napban több, környékbeli patak partján megfordultam, ahol találkoztam jóval és rosszal is egyaránt. Volt, hogy elégedetten tértem haza, pedig egyetlen halat sem sikerült fognom viszont láttam, hogy a patak kristálytiszta vize háborítatlanul szeli a kanyarokat, nyomát sem látva annak, hogy valaki háborgatta volna a közelmúltban és a halak is ott voltak, csak nem sikerült megfognom őket.
Sajnos olyannal is találkoztam, amire azt gondoltam, hogy a mai ember már nem engedheti meg magának. A terület a természetvédelmi hatóságok kezelésében áll, az ők „oltalmát élvezi”, mégis a közeli település lakói a partjára hordják ki a hétköznapokban felgyűlt háztartási szemetet (szerencsére csak egy ilyen esettel találkoztam). De ugyanitt egy bokorba eldugott, függönyhálót is darabokra vágtam…
Fakitermelés! Úgy-ahogy alábbhagytak vele, ami az egyik legkárosabban ható tényező volt az elmúlt évtizedben a patakok lakóira nézve. A víz állandóan hordalékos volt, ami meggátolta a halakat a szaporodásban, és ha le is tudtak ívni lehetetlenné tette, hogy az apró ivadékok megmaradjanak, fejlődjenek a sűrű vízben. Most már azért egyre ritkábban és egyre kevesebb helyen látni, hogy összetörik a patakokat… Szerencsére!
 És újra patakjáróban.  Itt is kristálytiszta és jó minőségű a víz... legalábbis most annak tűnik.  Halakat sejtető forgó.
Ami talán a legnagyobb örömet okozta az elmúlt héten, hogy olyan halakkal találkoztam, melyeket korábban csak elvétve a Maros egyes szakaszain lehetett felfedezni. A pénzes pérről beszélek, mely az egyik legbiztosabb mutatója a víz minőségének, hisz köztudott, hogy a pisztrángal együtt csak a tiszta, oxogéndús vizekben képes fennmaradni. Ha a víz minősége romlik, akkor elvándoról vagy a roszabbik esetben teljesen kipusztul (itt most pont az ellenkezője történt, javult a víz minősége és megjelent!)
Az elmúlt nap a két vadonatúj pergetőbotomat készültem kipróbálni, melyeket kimondottan ilyen jeleggü kis vizekre, patakokra, apró termetű halakra választottam. Nem is számítottam másra… Csupán a két pálcát, hozzá egy orsót, meg néhány apró műcsalit vittem magammal, melyel a kis pisztrángokat, domolykókat megbírom fogni.
De a helyzet másként alakult! Szerintem még 10 percet sem pergettem, amikor egy kis kanyarhoz érve érdekes látvány nyitotta fel szemem. Apró kis búrványokra, cuppanásokra lettem figyelmes… Aki látott már péreket szedegetni a víz felszínéről az nem tudja összetéveszteni semmivel.
A gond csak az volt, hogy a legyező felszerelés otthon maradt, hisz pergetni készültem, az új botok láttán eszembe se jutott a legyezés... A látvány azonban annyira egyértelműen pérekről árulkodott, hogy kellett valami „mentő ötlet”, mivel bizonyítást nyerhet az egész.
Szerencsére a kalapom sarkába mindig akad egy-két „eltévedt” horog és mióta a legyezéssel is próbálkozom, néhány műlegyet is akasztok, mikor lusta vagyok elővájni zsebeimből a legyes dobozom. Ritkán, de a lustaság, hanyagságnak is vannak előnyei…
 Szerencsére találtam két legyet a kalapomba akasztva.  És mindkettőt szerették a pérek.
Lecserélem az orsó dobját, mely 0,20 mm-es monofillal van töltve. Kötök egy kis fület a zsinór végére, majd a hurokba egy 60-70 centis 0,12 mm-es előkét erősítek, végén egy kis műléggyel. Kicsit furcsának tűnik a szerelék, magam se tudom eldönteni, hogy most pergetek vagy legyezek, de mentségemre legyen mondva, láttam már furcsább dolgokat is.
Hogy el is tudjam dobni a szinte súlytalan kis műlegyet, a főzsinórra, az előke fölé egy apró sörétólmot csíptettem. Rögtönzött megoldás, de eredményes!
Folyásirányba kidobtam a szereléket, a botot magasba tartva, kissé kiemeltem a legyet a vízből, majd lassan folyás iránnyal szembe elkezdtem vontatni. A kapás nem váratott magára, az első kis pérecske szinte azonnal rárontott a műlégyre.
 Sokak számára jelentéktelennek tűnő kis kanyar... Pedig a halak ott vannak!  Csak megkell fogni őket.  Apró termetük ellenére szépen küzdenek.  Színük helyenként változik...  Az átlagméret 20-25 centi körül van...  ...akad egy-két nagyobb is, de az igazi nagyok ősszel kerülnek elő.  Hatalmas szemek.  Ha valaki kezében tart egy pénzes pért, szagolja meg... semmihez sem hasonlítható illatot áraszt testéből.  Gyorsan engedjük szabadon őket, hisz hamar erejüket vesztik.  Egy utolsó fotó mielőtt visszatérne társai közé.  Nem mindennap fotóz ilyet az ember.
Működik! Egyedüli probléma, hogy a halak kis helyre voltak összeállva és az első megakasztott hal annyira megzavarta a vizet, hogy társai gyanút fogtak és odébbálltak, így nekem is új helyek után kellett néznem.
Szerencsére az egész nem csak a szerencse számlájára írható. Találtam még péres helyeket, többet is és szinte mindenhonnan sikerült egy-két halat kiemelni, majd fotózás után visszaengedni társai közé. Nem voltak nagyok, azok majd később kerülnek elő, de maga a tény, hogy ilyen számba vannak jelen olyan helyeken, ahol azt hittük már rég kipusztultak, az felbecsülhetetlen...
Most már csak vigyázni kell rájuk és óvni kell életterüket, hogy jövőre egy újabb generációval gazdagodjanak vizeink.
Nagy Levente
|
Élménybeszámoló 
Cseh Attila 
