Tudom a télnek még koránt sincs vége, hisz még csak az év második havát tapossuk. Azonban az bizonyos, hogy a természet bármikor tud furcsa dolgokat művelni. Egy hirtelen keletről érkező melegfront képes felborítani az ilyenkor megszokott állapotot. A jég olvadni kezd, a folyó kissé megduzzad, majd mikor kopni látszódnak a körülöttünk tornyosuló hegycsúcsok, a folyó visszaáll eredeti medrébe lerázva magáról vastagra hízott jégtakarót. És mindez egy röpke hét alatt...
Emlékszem egy hete még fagyott újbegyekkel, a jégfúróval bíbelődtünk, ma pedig éppen a sarokban pihenő horgászbotok sorrendjét készülök átrendezni. A kis lékelő pálcák csokorba kötve leghátul kerülnek, őket követik, egy helyet előre lépve a pergető botok...nekik még várniuk kell néhány hetet, és az előkelő első helyen a két matchbot és az egyetlen bolognai kénytelen osztozni.
 Mivel nem vagyok egy finomszerelékes specialista, nem rendelkezem nagy arzenállal, ami a botokat illeti. Van néhány finomabb pálcám, de erre az alkalomra talán a legalkalmasabb a már 3 éve szolgálatot teljesítő Energo Team Impact Telematch pálca...  ...melyet főleg a keszegek, meg pontyok kedvéért tartok, na meg az ehhez hasonló helyzetekre . Kényelmi szempontból tökéletes, hisz a mínuszban se fagy rá az ember keze a parafa markolatra, akciója és dobósúlya kiváló, hossza meg elégséges egy folyóvízi úsztatáshoz...  ...egyedül, ami ellene szól a hideg, amikor a fagypont alatti hőmérséklet apró jéggyöngyöket formál a zsinórra. De elvégre egyetlen gyűrűs bot sincs kibékülve az effajta körülményekkel.
Azt hiszem az idénre a lékhorgászatot elfeledhetjük, a műcsaliknak meg túl színes a víz, így hát nem marad hátra más mint egy jó kis úsztatás a folyón, felkutatva a halakat sejtető helyeket. Valahogy a pergetéssel tudom hasonlatba állítani az effajta cserkelő horgászatot: megy az ember egyik helyről a másikra, bedob néhány szem csontit a sodrásba, majd a csontival álcázott horgot is küldi utána. Néhány eresztés, majd újabb adag csonti - általában merül is az úszó, hisz megjelent az első domolykó. Kapás egyértelmű, határozott így a bevágásra sincs sok idő várni. Elsőre a kisebbek jelentkeznek, majd, ha mindent jól csinálunk és a szerencsével is sikerül kezet rázni, akkor megjelennek a nagyobb testesebb halak. Ha néhány eresztés után kapás nélkül maradunk, akkor továbbállunk és most már közelebb a parthoz egy vízbe nőtt fűz elé próbáljuk beküldeni a maroknyi csontit...
A víz másfeles lehet, de az eresztéket éppen csak méteresen sodortatom, így ha merül az úszó biztos vagyok benne, hogy hallal van dolgom. A negyedik-ötödik eresztésnél bizony merül is - egy határozott behúzás után az „áldozat” az akadó felé veszi az irányt. Igen kemény ellenállást tanúsít, így óvatosabb üzemmódba állítom az orsó fékjét, majd egy kissé vízre hajolva, bottal próbálom megváltoztatni úti célját. Sikerül...a hal most már kint a „nyílt” vízen, semmi nem történhet, nyugodtan megvárom míg feladja a harcot és vízre fektetve óvatosan a lábam elé húzom, majd a megfelelő pillanatban megragadom. Csak most látom, hogy valójában mekkora domolykóval sikerült megbirkóznom...
 A kora reggeli órákban mindig számíthatunk kapitális domolykók jelentkezésére. Alig virradt és már meg is volt az első hal, nem is akármilyen hal, egy kapitális domolykó...
Néhány méterrel lentebb a folyón ismerős arcokat pillantok meg az egyre erősödő ködben. Lacika lesz az, aki éppen halat fáraszt. Szaporázva lépteimet igyekszem, elérni a szákolás pillanatát, de ő gyorsabb nálam, így mire odaértek már a magasba emelt hallal köszöntenek. Szokásos párbeszéd mivel, hogyan és mennyit sikerült fogni, majd egy rövid félórában összefoglaltuk az egyesület tavalyi munkáját és megpróbáltunk a felmerülő kérdésekre válaszokat találni, de nem lettünk sokkal okosabbak, így hát jobbnak láttam odébb állni és a horgászat örömeire koncentrálni.
 Ismerős arcok a terepen... László éppen halat fáraszt, barátai izgatottan várják a fejleményeket...  Büszkén emelik magasba a zsákmányt.
Egy régi tanyához értem mely Gábor tanya néven vált híressé. Valamikor a nyolcvanas évek elején, ahogy az öregek elmesélik, hatalmasat fordult itt a víz, tökéletes körülményeket biztosítva ezzel a folyó összes halfajának. Állítólag itt fogták azt a bizonyos kilences csukát is, ami kölcsön kért kishalon veszett rajta valamikor a nyolcvanas évek egyik téli délutánján. De ennek a történetnek még utána járok, mert sok érdekes változatát halottam...
Azóta sok minden megváltozott a régi jó helyek és a kapitális csukák eltűntek, helyette újak születtek... A nevezetes tanyában éppen csak hajlandó a víz egy kissé lelassulni, de ez éppen elég ahhoz, hogy néhányszor végigúsztassam a csontival díszített horgot. A szokásos etetés, 10 szem csonti, (nem mintha számoltam volna) majd megy az eresztés. Már az elsőnél az úszó hirtelen oldalra indul, majd lassan alámerül. Valami a magáénak hitte a felkínált csalit! Bevágás…a horog biztosan a helyén - a bot markolata hirtelen megkeményedik kezembe, az ösztönös szorítástól, amit öklömmel fejtek ki, reagálva a kapásra. Egy újabb domolykó villantotta meg fényes testét a víz felszínén. Ez is átlagon felüli példány, állapítottam meg, majd óvatosan partra tereltem hogy megmutathassam fotómasinámnak is az útonállót…
 Hatalmasra tudja nyitni száját, így egy szippantás és a csonti máris a gyomrában.
Közben az óra mutatója is valahol dél körül járhatott, így egyre többször jutott eszembe a táskámban lapuló ebédem. Tovább nem is kínoztam magam gondolataimmal - egy fél órás szünetre a Födeles híd fele vettem az irányt, hogy itt megebédelve és új erőt gyűjtve folytathassam az egész napos horgászatot…
 A Födeles híd: talán az egyetlen fahíd a Maroson, ami ránk maradt a múlt rendszerből.
- folytatása következik -
Nagy Levente
|
Élménybeszámoló 
Kiss Iosif Attila 
