|
Legutóbb azzal búcsúztam, hogy még visszatérek a bözödi víztározó harcsáival. Sajnos ez kissé tovább tartott, mint reméltem. Egy sajnálatos ballépésnek köszönhetően hosszabb időre kényszerpihenőre kényszerültem. Iszonyatos, hogy milyen gyötrelmeket képes okozni egy pár centis fadarab az ember talpában, pláne ha csak kisebb műtéttel lehet azt eltávolítani.
A gyógyulással töltött időm nagy részében azon agyaltam, hogy a tó mely részén keressem a bajszosokat, amikor ismét a parton lehetek. Folyamatosan csikorogtak a fogaskerekek az agyamban, módszereket, helyeket, csalikat próbáltam ki elméletben. A meglévő ismereteim alapján próbáltam kitalálni, hogy merre is mozoghatnak a táplálék után kutató harcsák az éjszaka leple alatt.
Lassan összeállt a kép, megvolt a bevetés pontos terve és már különösebb fájdalmak nélkül képes voltam lábra állni. Elérkezett az idő az indulásra.
A partra érve hatalmas csalódás ért, a legutóbbi látogatásom óta méterekkel húzódott vissza a víz. Teljesen szárazra kerültek a legígéretesebbnek vélt helyek, de ezzel egyidejűleg újabb jónak ígérkező akadók kerültek szem elé. A felállított teóriám azon nyomban összeomlott. Kezdhettem elölről mindent, vízmérések, akadók feltérképezése, nem unatkoztam.
 A templom maradványa kopjafaként őrzi a kis székely falu emlékét. Az idősebb generáció még most is el-elcsukló hangon mesél szeretett falujáról, a kertben lévő gyümölcsfákról, és a fák árnyékában töltött boldog gyermekkorról.
A vízmérőként használt súly néha éles koppanással ért feneket. –Itt egy ház állt, és annak a romjai felett vagyunk – jegyeztem meg Szilárd barátomnak, aki elkísért a túrára.
Ilyenkor vegyes érzelmek kerítenek hatalmába, az öröm a sajnálattal párosul. Örülök, hogy horgászhatok, de ugyanakkor sajnálattal tölt el a tudat, hogy itt valaha emberek élték a mindenapjaikat, és az állam kilakoltatta őket, mondván, hogy kell a hely a víznek. Ezeknek az embereknek az egész addigi életüket ellepte a víz, mindent elölről kellett kezdjenek, és volt, akinek ez nem sikerült.
A „radarozás" után elfoglaltam az óhajtott partszakaszt és a botok felcicomázásába kezdtem. A felszereléssel nem viccelek. Orsó, zsinór, bot - mind bikaerős, a horgokat minden alkalommal tűhegyesre fenem, nem lehet egyetlen gyenge pont sem a szereléken, az esélyeimet igyekszem minél jobban növelni. Az éjszakai felszíni harcsázás előtt beültem egy kis késő délutáni kuttyogatásra.
Most ismerkedem ezzel a felettébb érdekes harcsázási módszerrel, most tanulom a helyes hangokat kicsalni a fából. Készletem igen csak szegényes, egy „bolti" és egy házilag gyártott hangszer állt a rendelkezésemre. Amint egyre közeledett az este úgy tisztultak az általam ütött hangok is, egyre kevesebb volt a felesleges pancsolás. A környező dombokon sokáig visszhangzottak a pukkanó hangok. Kapásom egyelőre nem akadt, de nem is érdekelt, az ütött hangok kielégítették óhajomat. A lényeg, hogy végre rendesen szólt a szerszám a kezemben, és a harcsa is megjön majd egyszer.
 Velük próbáltam nógatni a harcsákat.  Kopp-kopp, van valaki odalent?
Még világosban beélesítettük barátommal a nehéztüzérséget, jókora csalihalak kelleték magukat a horgon. Egy dolgot megtanultam a harcsázással töltött évek során: a nagytestű, jól mozgó csali hamarabb kapásra ingerli az idősebb ragadozókat is. A botok folyamatosan jelezték, hogy halaink rendesen kitesznek magukért és rajtuk nem fog múlni a kapás.
 Egy rendes méretű csalihal.
Az első éjszaka különösebb események nélkül zajlott le, néhány denevér okozta álkapáson kívül nem történt semmi. Rablást alig lehetett hallani, de ami buffant az a rendesebbek közül szólt. Hajnal felé mély álomba szenderültem, a forrón tűző napsugarak ébresztettek. Gyorsan megszabadultam a vastag ruhadaraboktól és egy fa árnyékában kinyúlva próbáltam szunyálni, hogy éjszaka toppon legyek.
Este friss voltam, mint a zacskós tej. Ismét kuttyogatni indultam, de ezúttal már teljes sötétben. Az éjszakai csendben még hangosabbnak hatottak a kuttyogató hangok, hosszú másodpercekig pattogtak a tavat körülölelő dombokon a pukkanó hangok. Egy-egy hang oly hangosra sikerült, hogy magam is elcsodálkoztam, hogy egy ilyen kis darab fával mit lehet művelni. Épp indítottam egy ütést mikor hirtelen lerándult az úszóm, de olyan elemi erővel, hogy majd eldobtam a fát a meglepetéstől. Mire sikerült megmarkolnom a bot nyelét már ismét a helyén billegett a dugó. A csalinak használt jókora dévérről letépte a pikkelyeket, de a horog nem akadt. A rontott kapás után még próbálkoztam egy darabig, de nem volt újabb vállalkozó kedvű hari. Kieveztem a partra, hogy barátom se unatkozzon egyedül, így ketten lestük tovább a kishalas cájgokat.
Hajnal felé elsült az egyik botom, de halam akadóba úszott. Gyorsan csónakba pattantunk és nyomás utána. Sikeresen kihúztam a fák közül és néhány kör után a csónakba emeltem. Örömöm nagy volt, végre megvolt az első.
 Mindkét horog a torokban, az egyes horog száráról rendre letépik a szelepgumit.
Kikötöttem egy csutakhoz, hogy a nappali fényeknél jobban meg tudjam örökíteni a nagybajszút. Óráknak tűntek a percek mire feljött a nap, és a sugarak elárasztották a völgyet.
 Teljes életnagyságban.  Az óriásantenna, és aki fennakadt rajta.
 Pancsi-pancsi.
A siker megadta a lökést a folytatáshoz, már nem számított a kapás nélküli időszak. Képzeletben már a következő harcsa nyálkás testét simogattam, cirógattam a bajszát. Minden akadóban halat véltem. Lelki szemeimmel láttam, amint az ágakon mozdulatlanul pihen, lassan mozgatja bajuszait, néha meglebbenti elefántfülre hasonlító uszonyait, várja, hogy leszálljon a sötétség, és portyára indulhat.
Kitartásom nem volt hiábavaló. A termetes kárászt a felszín közeléből ragadta el, de mikor nem tudott a fenékre törni, tudatosult benne, hogy hibázott, de már késő volt… Pillanatok alatt ott termettem a csónakkal, nem volt esély a menekvésre. Rövid küzdelem után a csónak alján pihegett.
 Hajnalodik a dombok felett.  A kitartás és a virrasztás jutalma.  Jajj a partszélben bóklászó kishalaknak.
Most itt ülök a gép előtt és a billentyűket nyomogatom, de gondolatban ismét a harcsák nyomában járok. Amint lehetőségem lesz, horgászbotot ragadok, és a tóparton talál az éjszaka, hisz valahol ott úszkál álmaim hala.
 Hajnali pillanatkép.
Gotthárd Ferenc Alpár
|
Élménybeszámoló 
Lukacs Levente 
