Az udvarhelyi horgászok mindig sok vagy nagy halat fognak. Évek óta hallgatom a nagyobb és még nagyobb halakról szóló horgásztörténeteket. Arra gondoltam, hogy miért is ne osztanám meg másokkal, had tudja meg ország világ, hogy mekkora halak is élnek mifelénk.
Talán tizenöt éve történhetett a hihetetlen eset. Van egy hely a Nagyküküllőn, Kadicsfalva határában, ahol a folyó egy éles kanyarral megváltoztatja útját. A mederben hajdanán több méter mély víz volt és hatalmas kövek. Ez a hely mindig híres volt a benne megbúvó hatalmas erejű márnáiról, tenyérnyi farkúszóval rendelkező domolykóiról, és - amint majd kiderül - iszonyatos méretű paducairól.
Ködös, párás hajnalon bandukolt a horgászunk a „kadicsfali kanyar” felé. Majd’ derékig csurom vizes lett a fűszálakról rátapadó harmatcseppektől. A lábbelije is teljesen átázott, olyan hangokat adott ki akár egy alvó víziló. De nem számított mindez, hisz emberünk jól tudta, hogy kora reggel esznek az igazi nagy halak, és ha meg akarja fogni őket, akkor időben ott kell lennie. Átverekedte magát a fűzfa nagyságúra nőtt csalánon, a karvastagságú szederindákon, és az elefántfül méretű keserűlapuk közt kibújva, megpillantotta a párolgó folyót. Alkar nagyságú küszök mozogtak a vízfelszínen, amik a hajnali párában inkább tűntek delfineknek, mintsem közönséges „kecegeknek”.
- No, majd most ekapom a vén paduct, ami a minap majd’ béhúzott a parttól – mormogta magában az idősödő pecás.
Szereléke igen szerényes volt: egy leharcolt üvegbot, amin már többnyire az eredeti gyűrűk helyett, házilag hajlított jóféle rézdrót karikák gömbölyödtek. Egy agyonhasznált „orosz kerregős csiga” volt rajta, az úszója ez előző napi névnapozáson felbontott borosüveg parafa dugója volt. A horog jóféle „cseh 10-es” és az ólom házilag „totyolt” ólom volt.
Rátűzött a horogra egy jókora kenyérbelet és kezdődhetett az úsztatás. Lassan a nap is kikandikált a horizont mögött. Emberünk rágyújtott a jól megérdemelt szűrő nélküli Carpaţi cigarettájára, és hatalmas felhőkben eregette annak füstjét. Olyan hirtelen jött a kapás, hogy majd’ lenyelte ijedtében az égő csikket. De odavágott neki erősen, hogy a horog jól üsse át a porcos halszájat. Megindult a harc, a hal csak húzott és húzott ész nélkül, emberünk sem hagyta magát, derekasan fárasztott. A hosszú ideig tartó csata alatt mindketten rendesen elfáradtak, de végre csak partközelbe került a hőn áhított paduc. Ekkor ijedt meg csak igazán a horgász, még ő sem gondolta, hogy ily hatalmas a hal. Segítség nem volt, egyedül meg nem tudta kivenni a partra. Talpraesett, leleményes ember volt a horgászunk, odakötötte zsinórját a közelben nyújtózkodó egyik szilvafa ágához, és elszalad haza a baltájáért. –Le köll vágni a fejit, különben nem gyün ki az onnét.
Oda-vissza megvolt húsz perc alatt és máris hozta a téli fagyűjtésnél használt hosszúnyelű fejszét. Majd tátva maradt a szája, mikor a partra ért. Míg odavolt, a hal olyan hevesen rángatta a fát, hogy mind lehullt a fáról a félig még zöld szilva. – No ez most néköm nem fog béérni, oszt miböl lössz a pájinkám – mérgelődött hangosan. Dühében egy erős csapást akart mérni a paducra, hogy megbosszulja az esetet, de az elrántotta a fejét és a balta éle, elvágta a feszülő zsinórt.
 Itt él a híres paduc.
Nosza, se hal - se szilva. Hosszú ideig leste még a világrekord méretű paducot, de azt többet nem sikerült horogra csalnia. A kísérletező kedvű horgászok még megpróbálhatják, a kanyar még ma is ott van, és azóta a hal is kétszer akkor már.
Ezt a történetet a horgász mesélte el másoknak és hozzám csak másodkézből jutott az infó. A nagy horgász akkoriban inkább állt a nagy hantás hírében, de ki tudja, akár igaz is lehet…he-he.
A négylábú harcsa
Ez a harcsa tizenegy éve örvendeztetett meg két (szerencsés?) udvarhelyi horgászt.
A hajnali vonattal érkeztem Újszékelyre. Gyors léptekkel közeledtem a kedvenc helyem felé, de nagy elkeseredésemre foglalt volt. Szerencsémre ismertem az ott kuporgó személyt, néha már találkoztam vele, Istvánnak hívták. - Itt szeretnél horgászni?– Igen, ha nem zavarok – válaszoltam szerényen. – No, te is hallottál a híres harcsafogásról, hogy pont itt akarsz horgászni? – kérdezte nevetve. Látta, hogy nem igazán tudom, miről van szó, gyorsan felvilágosított a két nappal azelőtt történt eseményekről.
Két udvarhelyi szaki horgászott ott két nappal korábban. Éjszakára mentek, harcsát akartak fogni. Csalinak még friss, véres marhamájat vittek, hogy kellően illatozzon a vízben. Nagy harcsaspecialistáktól tudták meg, hogy az ilyen májnál nincs jobb a nagybajszúra.
A déli járattal érkeztek, és estig, míg megindul a harcsa igen sok felesleges idejük volt, ezért a falu kocsmájában mulatták el az időt. István szintén a kocsmában volt egy fröccs erejéig. Ő hamarosan távozott, mert elő akarta készíteni a helyet az éjszakai horgászatra. Estefelé a mi hőseink is a partra tévedtek és már jócskán tántorogtak, de a biztonság kedvéért vittek magukkal még fél liter köményest, hogy éjszaka ne fázzanak a hidegben.
A csodacsapat nem messze telepedett le ismerősöm mellett. Nem igazán őrült a kótyagos jövevényeknek, de remélte, hogy hamar álomra szenderülnek, és nem zavarják majd a horgászatban. Egy ideig hallotta neszelni őket, aztán némi énekszó is hallatszott felőlük, de éjféltájt csak elcsendesedtek.
István kezdett megnyugodni, hogy reggelig végre csendben tud horgászni. De ekkor az egyik szaki elkiáltotta magát, de nem csak sima kiáltás volt, hanem mint akiért a hóhér jött. – Kapás van komám! Kicsivel később egy jókora loccsanás hallatszott felőlük. Ismerősöm odasietett, hogy nézze meg mi is történt. Gondolta, hogy az egyik okos beleszédült a vízbe a sok szesz miatt. Meglepődve látta, hogy tényleg „fáraszt” az egyik szaki. A mart tetejéről kísérte szemmel az eseményeket. A víz folyamatosan locsogott, és a horgászbot is rendesen görbült. Minden jel arra utalt, hogy rendes halat fárasztanak. Rövid idő múlva azonban a lámpa fényénél, nem a várt harcsa, hanem egy jókora fekete kutya jelent meg, amint kapálózott a vízben. A szeszkós társaság még mindig nem fogta fel a dolgot, csak rángatták a botot, és a vágóhoroggal hadonásztak. Aztán lassan csak leesett nekik is a tantusz. Elvágtak a madzagot, és a pórul járt eb, elevickélt az éjszaka sötétjében.
Az történt, hogy a sok ital hatására, kicsit hosszabbra sikeredett az egyik dobásuk és a szemközti parton landolt a véres májdarab a horoggal együtt. Éjjel arra tekergett a falu egyik kóbor kutyája, és az éhségtől hajtva befalta az ingyen lakomát. A kapásjelző meg jelzett, az italtól megerősödött profi, meg úgy bemeszelt, hogy szerencsétlen állatot berántotta a vízbe, aztán kezdődött a fárasztás. Nem tudni, hogy a kutya lenyelte a horgot, vagy csak valahol a szájában akad meg a horog, de a vastag damilt nem tudta elharapni. Hát így esett, hogy Újszékelyen a Kőgátnál, négylábú harcsát fogtak.
Gotthárd Ferenc Alpár
|
Élménybeszámoló 
Tóni 
