Immár másodszorra tervezzük az év legizgalmasabb, legszórakoztatóbb eseményét, a deltai pecát. Nem mintha az itthoni, marosi pecatúrák nem lennének szépek, eredményesek, de a Duna-deltát, én személyesen, a horgászok Mekkájának tekintem, ahova minden igazi pecás, legyen az pontyozó, feederező, pergető, legyező, jerkelő és még sorolhatnám… eletében egyszer el kell látogasson.
A tavalyelőtti túra, habár nem volt fogásokban gazdag, élményekben feledhetetlen volt. Ezt az élményt kívántuk újból feleleveníteni, érezni a csukák agresszív támadását, amint rávetik magukat az általunk vontatott műcsalikra.
Ez a második pecatúra a Deltában, 2009 őszén, pontosabban október utolsó hetében vált valóra, mikor is szerencsésen parkoltuk autóinkat a Hotel Delta parkolójában, és kiszállva az autóból magunkba szívhattuk a Duna “leheletét”. Pár telefon, és már burrogtunk is a kis hajókával a Sulina ágon levő Crisan faluba, ahol viszontláthattuk házigazdánkat, Nelu bácsit.
Persze, nem lehet ilyenkor az emberrel bírni, elönti a láz, úgyhogy elfoglaltuk helyünket házigazdánknál, és utána igyekeztünk a közeli csatornára, de az igazi peca az csak másnap kezdődött…
Másnap reggel nem kellett az óra csengessen, mindenki ébren volt, és indultunk is a tóra. Nagy nap lesz a mai, gondoltam... Jobban mondva, minden nap ezt gondoltam, erősen bíztam magamban, hogy ez a horgászat sokkal jobban fog zárulni, mint az előző évben lebonyolított.
Az optimizmus meg is hozta gyümölcsét, az első órákban már jöttek a csukák, először az apraja, aztán meg a nagyobbja… másfelesek, kettesek, no meg egy bő hármas is becsúszott a “zöldfülű” Csabi barátomnak, aki aznap vitte a rekordot a nap legnagyobb, illetve legkisebb halával.
 Nem volt szükség itt féket alkalmazni...  Sokkal kisebb, mint a 4cm-s támolygó.
Ami ezután következett, arra mi sem számítottunk! A sors mintha mindenikünkre sózott volna egy egynapos szünetet, persze fogásban, és csukában mérve. Körforgásban, mindenkinek volt egy gyenge napja, amikor a csuka rá sem hederített az előtte elhúzott műcsalira, szomorítva kicsit ezzel a horgászt, viszont a többi nap, csukában, mondjuk a megszokott autós nyelven, full-os volt.
 Kísérőnk, Cosmin pózol... csak a hangulat kedvéért, fogott ő már a kezében ennél jóval termetesebbet is.  Felszín alatt kapott utána.  Ez valamiben spekulál.  Ugrásra készen.  Mutatvány befejezve.  No, de azért egy fotó erejéig csak kijössz, nemde?  És megint kezdjük elölről.  Csak ő már hamarabb megadja magát.  Vagy mégsem?  A mélyebb gödörből rontott ki...  Nézzünk csak meg közelebbről...  Csukatanya.  Lóri barátom a túra legnagyobb példányával.
Mindegyikünk megfogta a nagyobb termetű, hármas csukáját, sőt a túra legnagyobbja és amit meg is tartottunk, az egy 4.7 kilós csukapéldány volt. Lóri barátom volt a szerencsés elejtője… meg is érdemelte.
Lehet hogy most a C&R hívei rám ugranak, de őszintén be kell vallanom, hogy voltak megtartott példányok, szigorúan méretesek. Most beszélek a másfelestől felfele.
Ugyebár mindenki naponta, túlzás nélkül megfogta a maga 10-18 csukáját, de ebből csak a szükségest tartottuk meg és hoztuk haza kóstolónak. Elvégre, véleményem szerint nincs az a horgász, aki ne tartott volna meg halat azokból, amit életében valahol, valamikor elejtett. Persze sportszerű módszerről beszélek itt, és nem próbálok katolikusabb lenni a Pápánál, ha azt jelentem ki, hogy igenis viszek néha haza az elejtett, méretes példányokból. Remélem, ezekkel a gondolatokkal egyetértenek mások is.
Észrevettük, hogy a csukák 95%-a támolygó kanálra veti rá magát, méghozzá nagyon agresszíven. A növényzet még nem volt teljesen a fenékre szállva, ezért a sekély vízben elég volt a könnyű támolygót megtáncoltatni, egyet-kettőt rántani rajta, és ha ott volt a csuka úrfi, nem hagyta annyiban. Hangos csobbanással tudatta velünk, hogy igenis, tetszik neki a mutatvány a csillogós műcsodával.
 Csak a tiszta természet.
A támolygókat többféleképpen kínáltuk fel nekik, kisebb-nagyobb eredménnyel. Volt mikor lassan, folytonos vontatással húztuk a könnyű támolygót, a mélyebb részeken, gödrökben. Nagyobb csukát remélve a nehezebbeket vettük elő, majd a hulló falevél technikával próbáltuk becsapni őket.
Az első napokban mintha csak csipegették volna a támolygókat, a fogott példányok többsége éppen csak megakadt. Rájöttünk, hogy többet kell hagyni a csalit, nyeletni kell. Kicsit furcsa volt, de így megsokszorozódtak a fogott csukák száma.
A zsinór hasát figyelve, hagytam még pár másodpercet a csalit a vízben (rávágás után, persze), és csak utána vágtam be. A csukák annyira óvatosak voltak, ha észlelték a legapróbb gyanús jelenetet is, abbahagyták a csali üldözését.
Nem hagytam otthon a jerkbaitjaim sem. Sajnos, ezekkel a műcsalikkal nekem személyesen nem sikerült egyetlen csukát sem horogra csalni, viszont társaimnak bevált. Ők a Salmo Sliderre helyezték a hangsúlyt, én viszont a nagyobb, nehezebb Buster Jerk, Zalt, Cormoran, és más svéd “téglákkal” próbálkoztam. Nem bizonyítottak… legalábbis ezen a túrán nem. Nem adom fel, tovább fogok velük próbálkozni, bízom bennük.
A sekélyebb vizeken, a növénnyel benőtt részeken, nem kíméltük a poppereket, no meg a Rapallátol a Skitter Walk műcsalit sem. Kész show, amikor egy nagyobb testű csuka üldözőbe veszi a műcsalit. A megszokott V alakú hullám, a káprázatos kiugrás a vízből, mikor ráveti magát a felszínen bukdácsoló műcsalira, és ha elvetette a kapást, újból és újból visszaüt, nem hagyja annyiban… ezek a látványok leírhatatlan élményt nyújtottak nekünk.
A deltai csukák, eddigi tapasztalataink szerint, egyetlen kanalat erősen szeretnek. Beszélek itt a Rublex Orkla támolygókról. Halaink nagy része ezt a támolygót részesítette előnyben, ezzel fogtuk a legtöbbet, és a nagyobb példányokat is Orklának köszönhetjük.
 Búcsú, de nem végleg. Viszontlátjuk mi még egymást!
Immár azóta megünnepeltünk egy Karácsonyt, pezsgőt bontottunk az Újév köszöntésére. Reméljük, hogy az Újév egy halban gazdagabb, civilizáltabb Duna-deltát tartogat számunkra, ahol álmaink válnak valóra, érdekes élmények varázsolnak mosolyt arcunkra. Ezért tehát ne feledjük, hogy nem urai vagyunk a termeszétnek, hanem részei, és ha ezt a természetet mi bepiszkoljuk, tönkretesszük, akkor lehet hogy a közeljövőben az utódainknak a mostani, jelenleg készített fényképről tudjuk csak megmutatni azt a tavirózsás nagy állóvizet, aminek Duna-delta volt a neve, vagy azt a krokodilpofájú élőlényt, aki minket kápráztatott el oly sokszor agresszív támadásaival, kiugrásaival.
Erre nem fog sor kerülni, ugye horgásztársak?
Sánta Mihály
|
A Duna-Deltában 
Vajna Zoltan 
