Rengeteg szép emlékem fűződik a Duna torkolatvidékéhez. Az idén is megvolt már az első túrám, amiről sokan megpróbáltak lebeszélni az árvíz miatt. Igen ám, de amíg a csónak bármilyen magas vízréteg felett elsiklik, addig az áradás sem kényszeríthetett meghátrálásra.
Így történt, hogy immáron sokadik alkalommal léptem át Farkas Levente barátom székelykapuja alatt, ami egyenesen a Sulina ágra néz. Pontosabban pár lépés választja el a kaput az előtte tekergőző Dunától. Ismét Crişan településen szívhattam magamba a Delta hamisítatlan illatát.
Ezen túra alkalmával leginkább a harcsákra koncentráltam, más halfajokra nemigen jutott energiám. Néha ki-kimentem csukázni egyik-másik tóra, vagy alkonytájt süllőpergetéssel töltöttem az időt, de a nappalok zömében pihentem, hogy az éjszakai horgászatok alkalmával fitt legyek. Feltett szándékom volt, hogy végre pergetve megfogjak egy akkora harcsát, amit bátran felvállalhatok a „nagy” harcsahorgászok előtt. Szép ábránd volt. Az elmúlt években rengeteg időt töltöttem a bajszosok felkutatásával, megfogásával. Viszonylag sokat megfogtam az esztendők alatt, de az igazi nagyokhoz nem volt szerencsém. Tudtam, a rengeteg vízen töltött éjszaka előbb-utóbb csak meghozza gyümölcsét, de a gyümölcs csak nem akart beérni.
Az istenek az Olimposz tetejéről mégis lenéztek rám, ezúttal minden együtt volt ahhoz, hogy végre ez az álmom teljesüljön.
 Hamisítatlan deltai pillanat.
Már megérkezésem napján viszketett a tenyerem, hogy dobálhassak, nem akartam egy percet sem elmulasztani. Amint alkonyodott máris útnak indultunk Szabolcs barátommal az öreg Dunán, hogy megkeressük a legnagyobbra növő ragadozóhalát.
Levente és Sándor nem siették el a dolgot, ők már fogtak 80-100 kilós harcsákat is Olaszországban, hogy az ők szavaikkal fogalmazzak – Nekik már nincs miért élniük!
Engem is azzal csitítgattak, hogy amint megfogom az első óriást a szenvedélyem alább hagy. Ezzel nem szálltam vitába.
Tehát ott tartottam, hogy Szabolcsal bőszen szeltük a hullámokat, hogy végre teljesüljön az álmom. Barátom is megfogta már a maga 70-80 kilós harcsáit, de nem volt választása. Mivel közös csónakba lettünk besorolva, ezért mennie kellett, amit nem is nagyon bánt.
Már több mint egy órája szűrtük wobblereinkel a vizet, de a harcsák egyelőre nem méltatták törekvéseinket. Hosszú-hosszú eseménytelenség után volt az első kapásom, ami végre az álomhalak közül volt, és sajnos az is maradt. Az akasztást követően perecre vágta a botot és egy gőzmozdony erejével és gyorsaságával száguldott a meder aljára. Erősen markoltam a nyelet, próbáltam megállítani, vagy legalább lassítani, de nem sikerült, alig fél perc alatt kiakadtak a horgok és elment a fenevad. Le voltam törve, mint a bili füle, hogy őszinte legyek. Társam próbált vidítani, de amint neki is lelécelt az első dög, már nem volt annyi kedve poénkodni… hát, még amikor a második is faképnél hagyta.
Fáradtan és szomorúan dobáltam, már három óra is elmúlt mikor újabb kapásom volt. Becsülettel odadörgöltem neki. Rögtön válaszolt is egy kisebb rúgással, de nem tanúsított nagy ellenállást egészen addig, míg a csónak alá nem ért. Könyörtelenül leúszott a meder aljára, és ott próbált szabadulni. Feszítettem, amennyire csak bírtam. Végig azon agyaltam, nehogy ebből is kiakadjanak a horgok. Lassan csak sikerült elszakítanom az aljzattól, amire még néhányszor visszatört, de ismételtem elemeltem onnan. Kemény meló volt, mintha a Dunát akartam volna magamra borítani. Szép komótosan jövögetett felfele, rángatta a vastag spiccet, jókorákat vágott farkával a zsinóromra. Végül a semmiből egyszer csak a szemünk előtt termett teljes hosszában. Gyorsan saccolgatni kezdtünk, olyan negyvenesre taksáltuk. Még kétszer sikerült visszabújnia a víz alá, de már nem volt ereje. Barátom állon csípte és a csónakra húzta a fejét, gyorsan segítettem neki, hisz’ az én halam volt, és közösen billentettük a ladikba ellenfelemet.
Boldogan paskolgattam a bajszos oldalát. Barátom meg egyre hajtogatta – Meg van ez ötven kiló is!
Felkeltettük a már szundikáló társainkat. Kissé kómásan kecmeregtek elő a fáradtságtól, de gyorsan magukhoz tértek. Próbáltuk lemérni, de nem állt rendelkezésünkre a kellő eszköztár, hogy pontos eredményt kapjunk. Elhalasztottuk a mázsálást, mivel nem volt elegendő energiánk már.
Boldogan hajtottam párnára a fejem, végre megvolt az óhajtott hal, mint később az kiderült, 55 kilóig húzta a mérleg mutatóját. És barátaimnak nem volt igazuk, nem lankadt az elszántságom. Azt tudtam, hogy hasonló méretű hallal egyhamar nem találkozom, de ez nem szegte kedvem.
 Végre testet öltött az álmom!  Immáron újabb álmaim vannak. Hasonló halakkal szeretnék fotókat készíteni!  Teljes hosszában.  Barátkozunk.  Ezekért a pillanatokért érdemes horgásznak lenni.
Az elkövetkező éjszakákon még nagyobb elánnal hajtottam a harcsákat, de már közel sem akkora sikerrel, csak kisebbeket tudtam a csónakba emelni. Volt még jó pár nagy halam, de leakadtak, vagy meg sem akadtak. Sándor fogott egy 38 kilósat, meg Levente egy 24 kilósat. Szabolcsnak a nagy bestiával vívott harcban eltört a kissé alulméretezett botja és végül elszakadt a madzag is.
 Sándor ölelgeti a harcsáját.  Azok a gyanús buborékok az iszapból származnak, nem kell félreérteni.  Levi és az első 20 kiló feletti hala az idei évben.
Sándornak, Szabolcsnak és nekem véget ért a túra. Levente szerencsésebb helyzetben van, egész évben lent van és, minden este rá tud nézni a bajszikra. Egy közös barátunk, Ernő is leutazott az események hatására. Nem tétlenkedtek, alig pár nappal a hazautazásom után, már éjjel jöttek is az sms-ek, telefonhívások, hogy mekkora halakat fogtak. Így próbálták még „kellemesebbé” tenni azt a tényt, hogy nem lehetek ott. Mondanom sem kell, hogy szívesen rohantam volna vissza, ha tehetem.
Íme néhány fotó, azokról a halakról, amiknél én nem lehettem ott. A fotókért köszönet Farkas Levi barátomnak.
 Így fest egy 56 kilós harcsa. Értelemszerűen az elejtő a hal fejénél áll.  Nem egyszerű feladat egy ekkor halat megtartani egyedül.  Zoltán és a 34 kilós ellenfele.  Az ölelgetésből nem elég.  Ebbe a szájba sok minden belefér.  Ekkora halhoz már nélkülözhetetlen a két ember, 69 kiló.  Mindenki boldog.  Így azért jobban mutat.  Egyedül elég csak a fejét megtartani.  Ernő 24 kilós bajszosa. Ehhez a halhoz az egész család odafér.  És íme szemből is.  Az egyéni csúcsot jelentő hari, 71 kiló.  Az uszonyai, akár az elefánt fülek.  Igazi óriás!
Az elmesélésekből kiderült, hogy a két legnagyobb hal, erősen akadós pályán kapott. Brutális, erőteljes fárasztást követően lettek meg, igazi harcosok voltak. Természetesen Ernőnek is véget ért a túra, és akárcsak én, ő is fájó szívvel hagyta maga mögött a nagy folyót. Levente barátom természetesen tovább kereste a halakat, és sikeresen dobált az elmúlt napokban, egy 30 meg egy 27 kilós bajszosról adott hírt, no meg egy bottörős ellenfélről. Az utóbbi alig két napja történt. Sajnos a terepviszontagságok és a hal ereje miatt eltört a botja, végül meg kiakadtak a horgok. Fájdalom, de ekkora halaknál ez a legtapasztaltabb horgászokkal is előfordulhat.
Természetesen nem csak 20 kiló feletti harcsákat fogtunk, 2 és 12 kiló közt, még nagyon sok akadt, de ők eltörpülnek ezek a jószágok mellett, ezért maradtak ki a beszámolóból, rengetegről fotó sem készült.
Megjegyzem, hogy a fenti halak közül mindenik pergetve lett fogva. Aki fogott már eme módszerrel harcsát, az tudja igazán, hogy mekkora élmény ezekkel a bámulatos jószágokkal megküzdeni az éjszaka sötétjében.
Gotthárd Ferenc
|
A Duna-Deltában 
Nagy Attila 
